2. fejezet

Ezt a fejezetet Pityu gépelte.

Szilvi meggyorsította lépteit, amint kiért a máglya fényébe.

A kislány is szedte a lábát, hogy lépést tudjon tartani vele. Már messziről felháborodott hangon "visítozni" kezdett:

- Devla Marola, úgy Marola! Há mit műveltek ti itt?!

Felháborodása őszinte volt. Rászánta magát, hogy kockára tegye fiatal életét a szerencsétlen grófért. Ha belegondolt, hogy esetleg megmenthet egy királyi futárt… Tudta már az első pillanatban, amikor megpillantotta, hogy előkelőbb, finomabb ember, mint a többiek.

A férfiak a hang irányába fordultak. A hóhér az idegességtől úgy remegett mint egy vibrátor. Talán attól félt, hogy elveszíti áldozatát?

- Mindahányan megőrültetek, ti nyomorultak?! - kiáltotta Szilvi indulatosan. - Hisz az uramat kínozzátok, köcsög barmok! Tudjátok, hogy mit csinál veletek a király ha ezt megtudja? Megszoptat benneteket! Szopni fogtok bazdmeg! Tudjátok mint a kismalac! Gyors pillantást vetett a kerékre kötözött férfira.

 Noha a lány megjelenése őt is meglepte, azonnal felfogta, miről van szó.

- Csaje minek jöttél ide? - kiáltotta Szilvi felé. - Ráadásul a kölykökkel?! Te ribanc mi a faszt képzelsz magadról?!  Ezt kell csinálni-e?! Produkció-e?! - üvöltötte magából kikelve a férfi.

- Vigyázz a szádra Tóni! Összetörlek figyeld, bennem van az ideg, velem ujjat húzni nem túl jó! Jár a szád, de ha bepörgecc majd meghunyászkodol!

A fogdmegek parancsnoka megvető pillantással mérte végig a lányt és félre akarta lökni az útból.

– Asszonyom, ha tényleg ez az ember a férje, akkor inkább azért imádkozzon, hogy ne a pokolra jusson!

- More tudod egyáltalán, hogy kivel állsz szemben?! - kérdezte Szilvi továbbra is felháborodtan.

 Bár félt, azért élvezte, hogy eljátszhatja az ifjú grófné szerepét.

– Még hogy kivel állok szemben! Hogyne tudnám.

– Szóval tudod te szerencsétlen? És ennek ellenére így bánsz a király futárjával?

A fogoly kétségbeesetten a szavába vágott.

– Asszony, nincs jogod arra, hogy leleplezz!

Szilvi ekkor az ifjú felé fordult. Megdöbbentette, milyen nemes és szép minden vonása, még úgy is, ha szeméből halálfélelem sugárzott.

- More tudom, te inkább feláldoznád az életed, mintsem hogy eláruld küldetésed – vágott a szavába Szilvi, ugyancsak kétségbeesetten.

– De ránk nem gondolsz, rám és a gyerekekre. Én viszont nem akarlak elveszíteni. A gyerekeink majdnem szívrepedést kaptak a fájdalomtól! Parancsnok! Én Bea grófnő vagyok.

  Ez a férfi pedig Bekő Tóni, őfelsége futára. Mivel itt vannak a birtokaink, gyakran veszik igénybe a férjem szolgálatait.

– Bea! – kiáltotta a lány felé a fogoly.

- Hallgass köcsög! Otthon várlak és várlak, és erre a Buksi azt a hírt hozza, hogy néhány eszement a király emberei közül elfogott és ide hurcolt. Azonnal útnak indultam, és mivel fogadnak? – Szilvi közelebb lépett a parancsnokhoz és szinte suttogva folytatta. – Titkos küldetésben van.

– Egy szava sem igaz! – ordította a gróf. – Hazudik a ribanc!

A parancsnok egy pillanatra elbizonytalanodott, de csak egy pillanatra.

– Miért nem említette akár egy szóval is, mi járatban van? – kérdezte gúnyosan.

– More ennyire hülye nem lehetsz! III. Gömbi király futára inkább meghal, mintsem hogy felfedje a kilétét. 

A parancsnok Szilvi meggyőző fellépésének köszönhetően már korántsem volt olyan biztos a dolgában. De azért nyersen odavetette:

– Nagyon jól tudjuk, ki ez a férfi. Heming, Donatellácska apja. Vérdíjat is kitűztek már a fejére.

A lány megszédült, de erőt vett magán és a parancsnok elé lépett. Most már nem volt visszaút, de tudta a szerepét és erővel töltötte el az a tudat, hogy a bokrok mögül egy sárgán villogó szempár követi figyelemmel minden tettét.

– Te idióta Hát úgy néz ki ez az ember, mint egy gyilkos? Igaz, piszkos és szakadt a ruhája, de megviselte a hegyeken át vezető út. Nézze inkább nemes arcvonásait. És nézze meg a gyerekeit.

Olyanok, mint egy gyilkos lányai?

– Csak nem akarja, hogy a két lányom, Evelin és Virdzsike árván nőjenek fel? Ehhez a királynak is lesz egy-két szava.

A parancsnok megvető pillantása még mindig arról árulkodott, hogy nem hisz neki.

– Ha meg szabad kérdeznem, mi lenne az a jelentőségteljes feladat, amivel megbízták?

– Honnan tudhatnám te eszement, amikor a férjem még nekem sem mondja el! Hűsége III. Gömbi iránt megingathatatlan. Inkább meghalna, mintsem hogy megmutassa a levelet. Mindig tudtam, hogy a becsületessége lesz a veszte a bolond gádzsónak!

– Levél? Miféle levél? – nevetett a parancsnok. – Semmilyen levelet nem találtunk nála. És egyáltalán miért olyan biztos abban, hogy levél van nála?

– Mert mindig van nála. Egyébként is én varrtam be a ruhájába.

– Mi átkutattuk és nem találtunk nála semmit.

– Akkor, úgy látszik, nem voltak elég alaposak.

Szilvi villámgyorsan odafordult a fogolyhoz, végigtapogatta belülről az ingét, mintha keresne valamit, közben ügyesen elrejtette a levelet. Keresgélt még egy ideig, nem volt könnyű, mert a karján alvó gyerek akadályozta a kutatásban. De sürgette az idő, úgyhogy kénytelen volt egy kicsit szorosabban fogni a büdös kölyköt.

A gróf hevesen tiltakozott.

– Bea, ezt soha nem bocsátom meg neked!

- Hallgass te fasz. - mondta, majd egy rántással szétszakította a férfi ingét és belsejéből elővette a levelet, mintha egy titkos belső zsebben találta volna. A parancsnok nyomban kiragadta a kezéből.

– Ha felmeri törni Gömbi pecsétjét… – kiáltotta Szilvi és a gróf szinte egyszerre.

– Nem kell befosni, nem teszek ilyet – mondta hűvösen a parancsnok.

Egy ideig még bámulta a pecsétet, majd elfordult tőlük és felmutatta a levelet. – A pecsét valódi – mondta, rosszul leplezett csalódottsággal. Embereihez fordult. – Ki állította azt nekem, hogy ez a férfi Heming, Donatella apja?

Előlépett az egyik köcsög.

– Megesküdtem volna rá, hogy ő az… – kezdte igazát bizonygatva.

– Ismerted egyáltalán Donatella apját?

– Egyszer láttam már

– Közelről? Beszéltél is vele?

– Nn… nem. Egy magaslatról láttam, amikor egy bokorban maszturbált.

De megjegyeztem a szőke haját, arcát, és a nagy farkát. Hasonlított erre a férfira, uram.

– Szóval hasonlított. Ez minden, ami alapján kijelentetted, hogy ő a gyilkos?

A fogdmeg tehetetlenül állt a parancsnok előtt, erre már nem tudott mit mondani.

Szilvi érezte, hogy oldalról valami fenyegető veti rá az árnyékát.

Egész idő alatt nem mert odanézni. Most végre erőt vett magán és oldalra pillantott. Egy akasztófa mellett állt. Az akasztófán egy férfi holtteste pucéran himbálózott ide-oda a kötélen.

Lengés közben feléje fordult a halott arca. Szilvi legszívesebben felsikoltott volna. Ösztönösen úgy próbált helyezkedni, hogy a kislány ne vegye észre, de már késő volt. A gyermek nyílt, ártatlan tekintettel szemlélte a számára furcsa jelenséget.

Kuncogott egy kicsit, majd elordította magát:

- Kis pöcs! Kis pöcs!

- Elhalgass te kis ribanc! - mérgelődött Szilvi. - Apád és én erre tanítottunk?!

- Hülye kurva! - mondta Szop, miközben ismét sípcsonton rúgta Szilvit.

A parancsnok némi tűnődés után odafordult a grófhoz.

– Mi is a király emberei vagyunk. Miért nem utalt egyetlen szóval sem a kilétére?

– Mindenütt vannak árulók, besúgók, hobbitok és orkok, fontosabb volt az életemnél is, hogy a levél ne kerüljön ellenséges kézbe. Ha kioldozná a kezem…

– Örömmel more öhm… uram.

Végre szabad volt. Boldogan nyújtóztatta ki elgémberedett tagjait.

– Ha nincs ellenére, akkor távozom a feleségemmel és a gyerekeimmel együtt, és teljesítem a kötelességem.

A parancsnok, mint aki mély álomból riad, gyorsan visszaadta a levelet, és meghajolt a volt fogoly előtt. – Bocsásson meg gróf úr. Sajnálatos félreértés az egész.

A férfi pillantásra sem méltatta a parancsnokot. Szilvihez fordult.

– Bea, kérlek, indulnunk kell. Nem vártam volná tőled, hogy feladsz, hogy csorbát ejtesz a becsületemen.

Szilvi és az ifjú férfi, Szoppal, és Doggal elindultak az erdő felé.

Ekkor a hóhér mérgesen Szilvire vetette magát.

- Hülye kurva! - mondta, egy jó nagy pofon kiséretében.

Szilvi összeesett. Szédelegve, mérgesen felállt, majd a hóhérre vetette magát.

- Te rohadék! - kezdte el Szilvi, miközben ott ütötte a szerencsétlen hóhért, ahol érte. - Ezért az akasztófán végzed! Hogy mersz te engem megütni?! Tudod mi vagy te! Egy magányos farkas! Te ózdi szerencsétlen! Tóni bazdmeg kajakra leszoptatom! - mondta a Hemingnek.

- Hé valaki állítsa meg ezt a kurvát! - siránkozott a hóhér, de hiába, mert mindenki megkövülten nézte a magából kikelő Szilvit.

- Mi a fasz képzelsz magadról?! - folytatta Szilvi. - Te ózdi szerencsétlen! A faszod nem áll fel bazdmeg?! Ózdi vagy sinter vagy!

Ekkor Heming és a parancsnok közbelépett. Szétválasztotta egymástól Szilvit és a hóhért.

Szilvi a haját köpködve, mérgesen odakiáltotta:

-  Néztél már tükörbe? Nem tört még össze?? Há' úgy nézel ki mint egy pitbull!

- Nézek már ki úgy, mint te vazze - válaszolta a hóhér.

- Pittbullgeci!

Heming úgy döntött, hogy hajonfogva fogja elhúzni Szilvit az erdőbe.

- Há' kihúzd az összes hajam bazdmeg! Engedj már el!

Heming szó nélkül ment tovább. Útközben Szilvi is lenyugodott.

Ahogy az erdő széléhez értek, az ifjú egy ugrással eltűnt a sűrűben. Alig tettek néhány lépést, amikor óriási árny jelent meg előttük.

– Átkozott idióta! – süvöltötte a farkasbundába öltözött férfi, és egy jókora pofont adott a grófnak. A fiatal férfi sértődötten továbbállt.

– Miért veri meg a saját öccsét? – kérdezte Szilvi döbbenten.

– Nem az öcsém.

– De hát azt mondta, hogy…

– Mi mást tehettem volna? – kérdezett vissza a férfi. – Kezdtem volna el inkább magyarázkodni? Erre igazán nem volt időnk.

Mit képzelsz magadról?! - sziszegte Szilvi

A férfi hangja kemény volt és rekedt.

– Kénytelen voltam hazudni. Meg kellett menteni őt, mert föladott volna bennünket, annyira nem bírja elviselni a fájdalmat. Emellett még szükségünk lesz rá.

Szilvi szerette volna tudni, kire gondol a férfi, amikor azt mondja, hogy „bennünket”.

– Úgy. Hát akkor maga nem gróf? Mivel azt mondta, hogy nem testvérek.

– Nem bizony. De az sem, akit megmentettél – nevetett a férfi halkan a sötétben.

– Mit mond? Egy szavát sem hiszem el. Azt mondta, a király futárát mentem meg.

– Azt akartam, hogy azt hidd. Ne légy már ennyire naiv,

Szilvi. A tisztességeddel és a becsületeddel fizethetsz érte… akár a szüzességeddel is

Szilvi gyűlölte az egész helyzetet. A férfiból valami megfoghatatlan érzéki erő sugárzott, pillantása szinte égette a lányt.

– Nem féltem a szüzességem – mondta és határozottan felállt.

- Nem félsz az AIDS-től? - kérdezte ledöbbenve.

- Van nálam gumi. Az előbb is mondtam.

- Értem... Indulunk kell. Gyertek!

Elindultak a sötét éjszakában.

– Milyen szép az a fiatal férfi, biztos nagy lehet neki... – mondta ki önkéntelenül is, anélkül, hogy meggondolta volna, kinek dicséri. A férfi felsóhajtott.

– Igen, a nők szépnek találják. A vesztőhelyre is egy asszony miatt került. Megfeledkezett az óvatosságról.

Szilvi elszomorodott.

– Biztos sok nővel volt már dolga.

– Nem neked való férfi, hidd el – mondta a farkasbundás.

A férfi nem szólt hozzá többet. Egy ideig a városba vezető úton haladtak, majd ismét visszafordultak az erdei ösvényre, amelynek végén egy szekér várta őket. A szekérbe fogott lovak már türelmetlenül topogtak. A félhomályban maroknyi lovas katona várt csendben. A tisztásra besütő hold fényében Szilvi jól láthatta a „fogoly” szőke hajfürtjeit. Neki nem volt lova, a szekér közelében álldogált. A lány szíve egyre hevesebben vert. Már a puszta gondolatra is, hogy soha többé nem láthatja az ifjút, éles fájdalom hasított belé.

A farkasember, ahogy Szilvi magában elnevezte a férfit, odament a kocsishoz és hosszan beszélt vele. Utána fölugrott egy ló hátára és a lovasokkal a nyomában elvágtatott.

A kocsis felsegítette a lányt és a gyerekeket a kocsiba. A fiatal férfi is segített, majd utánuk ugrott a szekérre. Nagy kerékcsikorgás közepette elindultak.

A kocsi gyorsan szaladt, de ide-oda rázkódott a göröngyös utakon. Szilvinek erősen kellett kapaszkodnia, nehogy kirepüljön.

A holdfény néha átsütött a fák között, amikor dél felé elhagyták Hugyag vidékét

– Merre megyünk? – kérdezte Szilvi kicsit később. Szomorúan tapasztalta, hogy a hidegtől még a nyelvét is alig tudja forgatni. Nehezen lehetett érteni szavait.

– Egy majorba viszünk, ahol az AIDS már lekaszálta áldozatait. Én máshová tartok.

Szilvi elaludt. Legközelebb arra ébredt, hogy a kocsis áll előtte és rázza a vállát.

– Hol vagyunk? – kérdezte összefagyott ajkakkal Szilvi.

– Megérkeztünk. Beszéltem Benedek úrral. Meghúzhatják magukat nála.

– Ismeri ezt a Benedeket?

– Benedek templomi képeket fest és nagyon furcsa figura. De fölajánlotta, hogy nála maradhatnak.

– A gyerekek is?

– Természetesen.

Egy ideig még a szekér közelében álldogáltak.

– Hová tűnt az a fiatalember, akivel együtt utaztunk?

– Heming? Egy félórája, hogy leugrott a szekérről. Másfelé vitt az útja.

– És a másik férfi… az hova tűnt?

– Kire gondol?

– Arra a férfira, aki beszélt magával és azt mondta, hogy hozzon minket ide.

– Nem beszéltem mással, kisasszony, csak az ifjú Heminggel. ő parancsolta, hogy jöjjünk Benedekhez. Szilvi először megmakacsolta magát, de azután hagyta a fenébe az egészet.

– Igaza van, én tévedtem – mondta könnyedén. – Úgy látszik, nem jól emlékszem arra, ami ma éjjel történt.

– Jobb is így, kisasszony, higgye el.

Fáklya fénye villant a házban, egy szolga pedig felélesztette a tüzet a kandallóban. Hallotta, hogy valaki kedvesen szól a gyerekekhez. Két idősebb asszony foglalkozott velük, levették róluk a ruhát és a kislánynak meleg vacsorát vittek az ágyba.

- Milyen kedves gyermek – mondta az egyik asszony. Úgy tűnt, semmi kifogása ellene, hogy az éjszaka kellős közepén felébresztették. – Hogy hívják?

– Nem tudom – felelte Szilvi. – Én Szopnak neveztem el. De hogy van a kisbaba? Annyira aggódom érte. Él még szegény?

– Kutya baja a kisfiúnak, annak ellenére, hogy a köldökzsinórt nem vágták le róla szülés után.

– Hát fiú? Még szerencse, hogy nem esett baja. Néhány gonosz embernek kénytelen voltam azt mondani, hogy a kicsi lány és Virdzsinek hívják. Azért neveztem el így, mert meg akartam menteni a haláltól. Viszont, ha fiú, a Dog nevet adom neki.

- Sok a duma. - mondta az asszony. – Menj, zabálj valamit, aztán tedd el magad holnapra, mi majd foglalkozunk a gyerekekkel.

Szilvi nem is tiltakozott, evett egy kis levest majd felment az egyik vendégszobába. Azonnal elaludt.